Nem egyezménysértő a kilakoltatási moratórium
Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Németh Béla kontra Magyarország ügyben egyhangúlag megállapította, hogy nem sértették meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkét (tulajdonvédelem) és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikkét (a hátrányos megkülönböztetés tilalma).
A kérelmező azt kifogásolta a nemzetközi bíróság előtt, hogy nem tudta birtokba venni azt az ingatlant, amelyet a devizahitelesek kilakoltatási moratóriuma alatt vásárolt, és végül két évet kellett várnia, hogy gyakorolhassa tulajdonosi jogait.
A Bíróság megállapította, hogy a moratóriumnak volt jogi alapja, jogos érdeket szolgált, és nem fosztotta meg a kérelmezőt az ingatlannal kapcsolatos jogainak gyakorlásától, csupán késleltette azt. A Bíróság azt is megállapította, hogy a kérelmező helyzete nem volt összehasonlítható a moratórium alól kivételt képező állami szereplők helyzetével, és így nem érte őt hátrányos megkülönböztetés.
A kérelem száma: 73303/14
A kérelmező, Németh Miklós Béla magyar állampolgár, aki 1948-ban született és Kistarcsán él. A kérelmező 2014 márciusában vásárolta az ingatlant, amelyet devizahitel-szerződésből eredő adósság behajtása iránti bírósági végrehajtási eljárás során árverésen értékesítettek. Mielőtt a kérelmező tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került volna, illetőleg sor került volna a lakáskiürítésre, a Parlament módosította a bírósági végrehajtásról szóló törvényt.
- A törvény-módosítás kilakoltatási moratóriumot hozott létre a devizahitelesek védelmében: a tartozások behajtása érdekében indult lakáskiürítési eljárások tekintetében a 2008-as pénzügyi válság hatásainak enyhítése érdekében.
- A moratórium nem vonatkozott a helyi önkormányzatokra és azokra a gazdálkodó szervezetekre, amelyben az állam vagy a helyi önkormányzat külön-külön vagy együtt 100%-os részesedéssel rendelkezik.
- A jogszabály eleinte nem határozta meg a kilakoltatási moratórium időtartamát, csak 2014 októberében került sor annak a törvénynek az elfogadására, amely a moratórium végső határidejét 2016. december 31-ére tette.
A kérelmező csak a vételt követő mintegy két év elteltével szerezhette meg az ingatlan tulajdonjogát és vehette birtokba azt.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. Cikkére (tulajdonvédelem) és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikkére (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) hivatkozva a kérelmező azt panaszolta, hogy megtagadták tőle tulajdonának a használatát, és hátrányos megkülönböztetésben részesítették, mivel a vonatkozó jogszabályok védték az állami szereplőket a magánszektor kárára. A kérelmet 2014. november 14-én nyújtották be az Emberi Jogok Európai Bíróságához.
A Bíróság ítélete
Az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke - A tulajdon védelme
A kérelmező azzal érvelt, hogy az árverésen vásárolt lakóingatlan birtokba vételének kétéves késedelme a vagyonának zavartalan élvezetéhez való jogának megsértését jelentette. A panaszos továbbá azt is kifogásolta, hogy a törvénymódosítás nem írt elő átmeneti intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna, hogy az árverésen részt vevő ajánlattevők visszavonhassák ajánlataikat, tekintettel a végrehajtási folyamatban a moratórium által bevezetett utólagos korlátozásokra; azt is előadta, hogy a megtámadott intézkedés a moratórium kezdeti szabályozása által előidézett bizonytalanság miatt nem felelt meg a törvényesség követelményeinek, mivel eredetileg a kilakoltatás tilalmának időtartamát nem határozták meg, hanem annak hosszát függővé tették további jogszabályok megalkotásától. Végül azzal érvelt, hogy a kifogásolt intézkedés nem szolgálta a közérdeket, mivel a devizahitel-megállapodásokból eredő kérdések a társadalomnak csak kis részét érintették.
A kormány nem értett egyet. Nem vitatták, hogy az „árverési vevő” státusz megszerzésével a kérelmezőnek jogos várománya volt, amelyet a magyar törvények elismertek. Véleményük szerint ez azonban nem volt elegendő az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének alkalmazásához, mivel a kérelmező tulajdonjogát nem rögzítették az ingatlan-nyilvántartásban; hanem csupán „árverési vevő” címet viselt, ami a magyar jog szerint önmagában nem minősült tulajdonjognak. Ezért az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke a kormány álláspontja nem volt alkalmazható. Mindenesetre a kormány álláspontja szerint a moratórium előírása legitim célt szolgált: egyrészt ez volt az egyik első olyan intézkedés, amelynek célja a devizahiteles válság hatásainak leküzdése volt; másrészt a cél a közérdek védelme volt - nevezetesen a fogyasztók nagy csoportjának védelme annak biztosításával, hogy ne veszítsék el visszafordíthatatlanul az ingó és ingatlan javak tulajdonjogát a devizahitel-megállapodások jogszerűségének bizonytalanságából eredő helyzet miatt, valamint, hogy ideiglenesen fenntartsák a fennálló helyzetet a tisztességtelen szerződési feltételek orvoslására irányuló törvényi rendelkezések meghozataláig.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kérelmezőnek - legalábbis a magyar jog alapján - jogos várománya volt a tulajdonjog tekintetében, ami az egyezmény szempontjából birtoklást - a tulajdonjog tartalmi elemét - jelenti, ezért a kérelmet befogadta.
A Bíróság megismételte, hogy a magántulajdonba való beavatkozásnak törvényesnek kell lennie, legitim célt kell szolgálnia a köz érdekében, és egyensúlyt kell teremtenie az általános érdek és az egyén jogai között.
A felek nem vitatták, hogy a kérelmező vagyontárgyának a használatát az állam „kontrollálta,” ezzel a bíróság is egyetértett. A Bíróság megállapította, hogy a moratóriumnak volt jogi alapja.
A Bíróság véleménye szerint a vonatkozó törvény bizonytalanságával kapcsolatos kérdés tulajdonképpen a közérdek és az egyén alapvető jogainak védelmére vonatkozó követelmények közötti “igazságos egyensúly” kérdése. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a nemzeti törvényhozásnak a moratórium szabályozásával kapcsolatos intézkedései a mérlegelési jogkörébe tartoztak és nem voltak „nyilvánvalóan megalapozatlanok”. A moratórium szabályozása megfelelt az egyezmény közérdekűségi követelményének. A Bíróság megállapította, hogy a bírósági határozatok végrehajtásának ideiglenes felfüggesztése vagy fokozatos lebonyolítása a nemzeti hatóságok mérlegelési jogkörébe tartozik. A Bíróság tisztában volt az akkori magyarországi válsággal és annak szükségességével, hogy megakadályozzák az állampolgárok nagy számban történő hajléktalanná válását. Megállapította továbbá, hogy a moratórium nem fosztotta meg a kérelmezőt az ingatlannal szembeni jogos elvárásaitól, csupán késleltette tulajdonossá válását. A Bíróság azt is megjegyezte, hogy a jogszabályokat gyorsan módosították, megszüntetési rendelkezéssel egészítették ki. A Bíróság tehát megállapította, hogy mivel a kérelmezőnek nem kellett túlzott egyéni terhet viselnie, nem sérültek a jogai.
14. Cikk - Megkülönböztetés tilalma
A Bíróság az egyezmény 14. cikkét is alkalmazhatónak találta. Megismételte, hogy az államok az összetett társadalmi és politikai kérdések miatt széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a lakásszabályozás területén.
A lakásbérleti szektor fő “szolgáltatói” - vagyis a lakások bérbeadói - a magánszektorban működtek, így elkerülhetetlenül inkább rájuk vonatkozott a moratórium.
Jelen ügyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy bár az állami szereplők kivételt képeztek a moratórium alól, számos előírás vonatkozott arra, hogy ehhez milyen feltételeket kell teljesíteniük. Így például írásban kötelezettséget kellett vállalniuk arra, hogy a birtokba vételétől számított 2 éven belül a lakóingatlant felújítják vagy felújíttatják, és a munkahelyteremtés, munkaerő-megtartás, valamint a helybenmaradás elősegítése céljából pályázatot ír ki a lakóingatlannak a lakóingatlan fekvése szerinti településen munkát vállaló személy részére az önkormányzat bérbeadásról szóló rendeletében meghatározott feltételek szerinti bérbeadására.
Végül, mivel a kérelmező helyzete nem volt „relevánsan hasonló” az állami szervek helyzetéhez, a Bíróság kijelentette, hogy nem mondható el, hogy hátrányos megkülönböztetés érte.
Ennek megfelelően a Bíróság nem állapított meg egyezménysértést.