Egyezménysértő a tb-juttatások összegének aránytalan csökkentése

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Kovács kontra Magyarország ügyben egyhangúlag megállapította, hogy megsértették az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkét (tulajdonvédelem).

A kérelmező azt kifogásolta a nemzetközi bíróság előtt, hogy a rehabilitációs járadékhoz való jogosultságának lejárta után megállapított rokkantsági ellátás összege aránytalanul alacsony volt.

A Bíróság megállapította, hogy a kérelmezőnek a kérdéses időszakban a rokkantsági ellátásra való igénye a nemzeti jog alapján kellően megalapozott, anyagi tulajdonosi érdeknek minősült. A Bíróság azt is megállapította, hogy az intézkedés aránytalan volt, mert az állam e területen fennálló széles mérlegelési mozgástere ellenére a kérelmezőnek túlzott egyéni terhet kellett viselnie.

A kérelem száma:  25294/15

A kérelmező, Kovács Endréné 1958-ban született és Szegeden él. A kérelmező 2005-től kezdődően folyamatosan jogosult volt különböző rokkantsági ellátásokra. 

2012. január 1-jén rehabilitációs járadékban részesült a 2007. évi LXXXIV. törvény alapján. Ennek havi összege 165.515 forint volt. Az akkori jogszabály szerint ez az ellátás legfeljebb három évig volt igénybe vehető, amely a kérelmező esetében 2012 júliusában járt le.

A kérelmező csökkent munkaképességű személyek ellátása iránti kérelmet nyújtott be, amely kérelemről a kérdéskört újraszabályozó, 2011. évi CXCI. törvény (2012. január 1-jétől hatályos - a továbbiakban: a csökkent munkaképességű személyekről szóló törvény) alapján kellett dönteni. Az ezt követő eljárás során a kérelmező egészségi állapotát orvosilag 47%-ra értékelték, rehabilitációs javaslat nélkül. 2012. augusztus 1-jétől rokkantsági ellátás került megállapításra havi 55 800 forint összegben, az akkor hatályos számítási szabályok alkalmazásával.

A csökkent munkaképességűekről szóló törvény közbenső módosításait követően a kérelmező havi járadékát 2014. január 1-jétől 159 100 forintra emelték. Ez a juttatás azóta is fennáll.

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. Cikkére (tulajdonvédelem) hivatkozva a kérelmező a juttatásának jelentős csökkentését kifogásolta, különösen a 2012 augusztusa és 2014 januárja közötti időszakban. 

A Bíróság ítélete

A kérelmező szerint egészségi állapota tartósan károsodott, így jogosan várta el, hogy folyamatosan megfelelő ellátásban részesüljön az államtól, annak ellenére, hogy a rehabilitációra vonatkozó törvényi határidő határozott időre szólt. A kérelmező arra is hivatkozott, hogy az őt ért beavatkozás aránytalan volt, mivel az ellátásának mintegy kétharmadát közel másfél éven keresztül megvonták.

A kormány szerint még ha tulajdonvédelem alkalmazandó is lenne, az ellátáskiesés nem jelentett  beavatkozást kérelmező Egyezményben védett jogába. A kormány szerint ugyanis a magyar jog szerint nem volt alapja a körülmények alakulásától függetlenül az ellátás változatlan, folyamatos folyósításának. Továbbá, még ha feltételezzük is a beavatkozás fennállását, a kérelmező esetében alkalmazott intézkedések a rokkantsági ellátások rendszerének ésszerűsítéséhez fűződő közérdeket szolgálták, és nem voltak aránytalanok, mivel csak korlátozott ideig voltak hatályban, és az ellátások kompenzációs emelése követte őket.

A Bíróság az ítélet indokolásában a hasonló tárgyban korábban a Nagy Béláné kontra Magyarország ügyben hozott ítéletére hivatkozott. 

Bár az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke csak a személy már létező javaira alkalmazandó, és tulajdon megszerzésére nem keletkeztet jogot, bizonyos körülmények között valamely vagyonelem megszerzésére vonatkozó „jogos várakozás” is védelmet élvezhet az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke alapján. A bíróság számtalan ügyben vizsgálta a “jogos várakozás” fogalmi kritériumait. A jogos várakozással kapcsolatos különböző típusú ügyek elemzését követően a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az esetjog nem írta elő feltételként “valódi jogvita” vagy “érvekkel alátámasztható igény” meglétét annak meghatározásához, hogy valamely, az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében védett “jogos várakozás” fennállt-e. A Bíróság azon a véleményen volt, hogy “amennyiben valamely tulajdonosi érdek igény formájában létezik, akkor az csak abban az esetben tekinthető “vagyonelem”-nek, ha a nemzeti jogban kellő alappal rendelkezik, például ha fennállását hazai bírósági esetjog erősíti meg. A társadalombiztosítási ellátások területén a jogos elvárásban álló birtoklás elismeréséhez a kérelmezőnek olyan érvényesíthető joggal kell rendelkeznie, amely nem maradhat el a nemzeti jog szerint kellően megalapozott, anyagi tulajdonosi érdektől. 

A tényállásból kiderül, hogy a kérelmező 2005 óta folyamatosan jogosult volt rokkantsági ellátásra. Nem állította, hogy egészségi állapota ez idő alatt jelentősen megváltozott volna. A Bíróság ezért meggyőződött arról, hogy a kérelmezőnek a kérdéses tizenhét hónapos időszakban (2012. augusztus 1-jétől 2014. január 1-jéig) a rokkantsági ellátásra való igénye "a nemzeti jog alapján kellően megalapozott, anyagi tulajdonosi érdeknek" minősült, csakúgy, mint az azt megelőző vagy azt követő időszakokban. Ez attól függetlenül igaz, hogy az ellátást az adott időszakban határozott vagy határozatlan időre nyújtották-e, mivel az alapul szolgáló egészségügyi állapot állandó maradt. Ebből következik, hogy az 1. jegyzőkönyv 1. cikke alkalmazandó.

2012. augusztus 1-jétől a kérelmező ellátása a korábbi értékének körülbelül egyharmadára csökkent - ez a helyzet tizenhét hónapig tartott. Ezért azt a következtetést kell levonni, hogy a kérelmezőnek a betegségei miatti társadalombiztosítási ellátásokhoz való jogába beavatkoztak. 

Ezek után a bíróság azt vizsgálta, hogy a beavatkozás indokolt volt-e. Ennek a kritériumait a bíróság az alábbiak szerint állapította meg:

Ahhoz, hogy az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében védett jogba való beavatkozás összeegyeztethető legyen ezen rendelkezéssel, elengedhetetlen feltétel, hogy a beavatkozás törvényben előírt legyen. A jogállamiság, amely a demokratikus társadalom egyik alapvető elve, az Egyezmény minden cikkét inherensen áthatja. 

A javak békés élvezetébe történő hatósági beavatkozás csak akkor igazolható, ha törvényes köz- (vagy általános) érdeket szolgál. Mivel a nemzeti hatóságok közvetlen ismeretekkel rendelkeznek a társadalmukról és annak szükségleteiről, ezen hatóságok elvileg jobb helyzetben vannak annak eldöntésére, hogy mi áll „a köz érdekében”, mint a nemzetközi bíró. Ezért az Egyezmény által létesített védelmi rendszerben elsődlegesen a nemzeti hatóságokra tartozik annak megítélése, hogy fennáll-e olyan közérdekű probléma, amely a javak békés élvezetébe beavatkozó intézkedést igazol. 

A „közérdek” fogalma szükségképpen kiterjesztő értelmű. Különösen, a társadalombiztosítási ellátásokkal összefüggő jogszabályok bevezetésével kapcsolatos döntések rendszerint gazdasági és társadalmi kérdések megfontolását teszik szükségessé. A Bíróság természetesnek tekinti, hogy a jogalkotó számára a társadalom- és gazdaságpolitikák végrehajtásához rendelkezésre álló mérlegelési jogkörnek szélesnek kell lennie, s a Bíróság tiszteletben tartja a jogalkotó azzal kapcsolatos ítéletét, hogy „mi áll a köz érdekében”, kivéve, ha az ilyen ítélet nyilvánvalóan nélkülözi az ésszerű alapot. Ez különösen így van például akkor, amikor a politikai és gazdasági rendszer megváltoztatásával összefüggésben kerülnek elfogadásra jogszabályok vagy alapok kerülnek újraelosztásra vagy súlyos gazdasági válság miatt szükséges takarékossági intézkedések kerülnek bevezetésre. 

Továbbá, az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke megkívánja, hogy a beavatkozás arányos legyen az elérni kívánt céllal. A szükséges egyensúly nem áll fenn akkor, ha az érintett személy egyéni és túlzott terhet visel.

Az intézkedés arányosságának vizsgálata során, vagyis annak mérlegelése során, hogy a beavatkozás túlzott egyéni terhet rótt-e a kérelmezőre, a Bíróság figyelembe vette azt a sajátos kontextust, amelyben a kérdés felmerült, nevezetesen a szociális biztonsági rendszert. Az ilyen rendszerek a társadalom kiszolgáltatott tagjai iránti szolidaritásának kifejeződései. Fontos szempont, hogy a kérelmezőnek a szóban forgó társadalombiztosítási rendszerből származó ellátásokhoz való jogát sértették-e oly módon, hogy az a jogosultsága lényegének sérelmét eredményezte. A Bíróság szerint a kétharmados csökkentés ez utóbbi kategóriába tartozik.

A Bíróság tehát úgy vélte, hogy a jelen ügyben a kifogásolt szabályozás alkalmazása olyan helyzetet eredményezett, amelyben nem valósult meg a szóban forgó érdekek közötti méltányos egyensúly.ég akkor sem, ha a szabályozás célja a közpénzek védelme volt a fogyatékossági ellátások rendszerének ésszerűsítése révén. Ez ugyanis jogos közérdeknek tekinthető,  megvalósítása során az állam széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. A Bíróság kiemelte, hogy  a kérelmezőt az ellátás kétharmadának megvonása érte, miközben semmi nem utalt arra, hogy a kérelmező ne járt volna el jóhiszeműen, ne működött volna együtt a hatóságokkal, és ne terjesztette volna elő a szükséges kérelmeket vagy beadványokat.  

A Bíróság szerint  a 2012. augusztus 1. és 2014. január 1. közötti időszakban az elérni kívánt cél és a kérelmező juttatásaira alkalmazott korlátozások  nem álltak ésszerű arányosságban. Ezért megállapította, hogy bár az Magyar Államnak e területen széles mérlegelési mozgástere van, az arányosság körében a jövedelemkiesés nem felel meg az Egyezménynek, mivel a kérelmezőnek a szóban forgó időszakban túlzott egyéni terhet kellett viselnie.

Ebből következik, hogy a kérelmezőnek az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke szerinti jogait megsértették.

Az összefoglalót Bognár Eszter utcajogász készítette.