Állam által privatizált lakásból kilakoltatni csak akkor lehet, ha az megfelel az arányosság követelményének - Elérhető a Brezec Horvátország elleni ügyében született ítélet fordítása

Jadranka Brežec, egy egykori szállodai alkalmazott ügyében hozott ítéletet az Emberi Jogok Európai Bírósága 2013-ban. A Bíróság megállapította, hogy Horvátország megsértette az Egyezmény 8. cikkében foglalt otthon tiszteletben tartásához való jogát, amikor a horvát nemzeti bíróság anélkül döntött Brežec egykori állami tulajdonban álló lakásból való kilakoltatásról, hogy értékelte volna Brežec hosszú évtizedek óta fennálló kapcsolatát az otthonául szolgáló lakással.

Az ügyről

Brežec az államszocializmusban szállodai alkalmazott volt. A szálloda azonban nem csak a munkáltatója volt, hanem egyben lakhatást is biztosított számára. Miután a rendszerváltást követően a szállodát és az otthonaként szolgáló lakást privatizálták, a szálloda új tulajdonosa bíróságtól kérte Brežec kilakoltatását. Mivel Brežec nem rendelkezett bérleti szerződéssel a lakásra, a horvát bíróságok elrendelték Brežec kilakoltatását. Brežec a kilakoltatását követően az Egyezmény 8. Cikkére támaszkodva fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához.

Fotó: Molnár Noémi Fanni

A Bíróság ítélete

A Bíróság megállapította, hogy Horvátország megsértette Brežec az Egyezmény 8. cikkében foglalt otthon tiszteletben tartásához való jogát, mivel a horvát nemzeti bíróságok a kilakoltatási döntés meghozatala előtt mindössze csak azt vizsgálták, hogy volt-e Brežec-nek a horvát nemzeti jog szerint jogcíme a lakás használatára. A bíróságok azonban nem vizsgálták, hogy a kilakoltatás - mint az Egyezményben foglalt jog korlátozása - megfelelt-e az arányosság követelményének. Így a bíróságok nem értékelték a következő tényeket az arányosság körében:

• Brežec évtizedek óta, 1970 óta lakott a lakásban

• a lakáskiutalás állami rendszer részeként, sajátos juttatásként történt

• Brežec korábban nem csak bérleti díjat, de a lakás után kötelezően egy lakásalapba is hozzájárulást fizetett

• a lakás az otthonaként szolgált, így számára a kilakoltatás egzisztenciális kérdést jelent

• a lakás privatizációja és a kilakoltatás kezdeményezése között évek teltek el

Ezek olyan tényezők, amiket a nemzeti bíróságnak a lakáskiürítés elrendelése előtt vizsgálnia lett volna szükséges. 

A Bíróság ítélete megerősítette korábbi gyakorlatát arról, hogy azon tény, hogy egy lakó nem rendelkezik érvényes jogcímmel (pl. bérleti vagyon haszonélvezeti joggal) a lakás használatára, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a lakáskiürítés összhangban áll az Egyezmény 8. Cikkével. Az ügy jelentőségét az adja, hogy a Bíróság egy magánszemély, egy piaci szereplő által kezdeményezett lakáskiürítés ügyében hangsúlyozta az arányosság követelményét. 

Részlet a Bíróság indokolásából

“49. Ami azonban a hazai hatóságok jelen ügyben hozott határozatait illeti, azok megállapításai arra a következtetésre korlátozódtak, hogy az alkalmazandó hazai jogszabályok értelmében a kérelmezőnek nem volt törvényes jogcíme a lakás használatára. A hazai bíróságok tehát arra a megállapításra szorítkoztak, hogy a kérelmező lakáshasználata jogcím nélküli volt, ugyanakkor nem értékelték a kérelmezővel szemben alkalmazandó intézkedés, nevezetesen az 1970 és 2010 között általa lakott lakásból való kilakoltatás arányosságát. 

50. Azzal, hogy a hazai bíróságok nem vizsgálták a fenti érveket, nem nyújtottak megfelelő eljárási garanciákat a kérelmezőnek. A korlátozó intézkedést eredményező döntéshozatali eljárás ilyen körülmények között nem volt tisztességes, és nem biztosította a 8. cikk által a kérelmező számára biztosított érdekek kellő tiszteletben tartását  (...)”

Annak érdekében, hogy a magyar jogalkalmazásban is ismertté váljon a Bíróság döntése, az Utcajogász Egyesület önkéntese lefordította az ítéletet. 

A fordítás pdf. formátumban innen tölthető le.

BREŽEC kontra HORVÁTORSZÁG ügy 

(7177/10. sz. kérelem)

ÍTÉLET

STRASBOURG

 2013. július 18.

VÉGLEGES

18/10/2013

Ezen ítélet szerkesztői változtatás tárgyát képezheti.

A Brežec kontra Horvátország ügyben,

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Első Szekció) Tanácsként tartott ülésén, melynek tagjai voltak:

 Isabelle Berro-Lefèvre, elnök,

 Elisabeth Steiner,

 Khanlar Hajiyev,

 Linos-Alexandre Sicilianos,

 Erik Møse,

 Ksenija Turković,

 Dmitry Dedov, bírák,

és Søren Nielsen, a Section Registrar (Jegyzőkönyv-vezető),

miután 2013. január 29-én, május 28-án és június 25-én zárt ülésen tanácskoztak,

a fenti napon és időben az alábbi ítéletet hozza:

BEVEZETÉS

ELJÁRÁS

1.  A jelen ügy alapjául egy horvát állampolgár, Jadranka Brežec (a továbbiakban: kérelmező) által 2010. január 19-én a Horvát Köztársaság ellen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 34. cikke alapján a Bírósághoz benyújtott 7177/10. sz. kérelem szolgált.

2.  A kérelmezőt D. Košta, Splitben praktizáló ügyvéd képviselte. A horvát kormányt (a továbbiakban: kormány) meghatalmazottja, Š. Stažnik képviselte.

3.  A kérelmező különösen arra hivatkozott, hogy az Egyezmény 8. cikkével ellentétesen megsértették az otthona tiszteletben tartásához való jogát.

4.  A Bíróság a panaszt 2011. május 18-án közölte a kormánnyal. A Bíróság úgy határozott, hogy a kérelem elfogadhatóságáról és érdeméről egyidejűleg dönt (29. cikk 1. §).

A TÉNYEK

I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI

A. Az ügy előzményei

5. A kérelmező 1952-ben született és Mliniben él.

6. A kérelmező a Mlini Hotels nevű állami tulajdonú vállalat alkalmazottja volt. A kérelmező 1970-ben Dubrovnikban, Mliniben egy köztulajdonban lévő épületben található lakásba költözött.

7. A Horvát Köztársaság 1997. július 9-én eladta az épületet, amelyben a kérelmező által lakott lakás volt, a Mlini Hotelsnek, amely időközben magánvállalkozássá alakult.

B. Polgári eljárások

8. 2005 május 9-én a Mlini Hotels polgári pert indított a Dubrovniki Városi Bíróságon a kérelmező kilakoltatása iránt azzal az indokkal, hogy a kérelmezőnek nincs törvényes jogcíme a lakás használatára.

9. A kérelmező 2005. október 19-én viszontkeresetet nyújtott be az iránt, hogy a Dubrovniki Városi Bíróság ismerje el az általa lakott lakásra vonatkozó védett bérleti jogviszonyát, és hozzon olyan ítéletet, amely a lakás adásvételi szerződés helyébe lép.

10. A kérelmező 2005. október 25-én adásvételi szerződést kötött egy másik dubrovniki lakást megvásárlására.

11. A Dubrovniki Városi Bíróság 2005. december 28-án az okirati bizonyítékok alapján hozott határozatot. Elfogadta a felperes keresetét, elutasította a kérelmező viszontkeresetét, és kötelezte a kérelmezőt a lakás kiürítésére. Az ítélet vonatkozó része a következőképpen rendelkezik:

"A bíróság először is megállapította, hogy a vitatott helyiségek nem minősülnek lakásnak a Lakástörvény 6. § 1(1) bekezdése szerint, ... amely előírja, hogy a lakás olyan állandó lakhatásra szolgáló, a szükséges, megfelelő helyiségekkel rendelkező helyiségegység, amely elviekben egyetlen építési egységet alkot, és külön főbejárattal rendelkezik. A felperesnek az alperes által nem vitatott beadványaiból kitűnik, hogy az alperes 43 négyzetméteres helyiséget foglal el, amely négy szobából és egy közösségi fürdőszobából, WC-ből és előszobából áll. Egyértelmű tehát, hogy ez nem egyetlen építési egység, más szóval, hogy az említett helyiségek nem minősülnek a lakástörvény értelmében vett lakásnak.

Emellett a felek között nem vitatott, hogy a szóban forgó helyiségek a felperes alkalmazottainak épületében találhatók, amint az az alperes által a viszontkeresettel együtt benyújtott dokumentumokból kitűnik. Mivel ez az épület a felperes alkalmazottainak ideiglenes elhelyezésére szolgált, az alperes nem szerezhetett védett bérleti jogot ezekre a helyiségekre a Lakástörvény 8. § 1(1) bekezdése alapján… amely szerint az ideiglenes használatra szánt lakások tekintetében nem lehet védett bérleti jogot szerezni. Ezenkívül, mivel a szóban forgó helyiségek nem minősülnek a Lakástörvény értelmében vett lakásnak, az alperes nem szerezhetett védett bérleti jogot a Lakástörvény 91. §-a alapján ... amint azt ellenkérelmében állította, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó "lakásra" vonatkozó védett bérleti joga van, amelyet állítólag a felperes adott neki a használatára, amíg egy másik lakás elérhetővé nem válik, mivel ezt követően nem adtak neki másik lakást. Az alperes nem szolgáltatott okirati bizonyítékot állítására ..., és ezen állítását tanúk – az "alkalmazotti [sic] épület" korábbi bérlői, akiknek más lakást adtak –, vagy az alperes által tett vallomással sem lehetett bizonyítani, ahogyan azt a viszontkeresetében állította, ezért a bíróság a felajánlott bizonyítékot feleslegesnek és az eljárás késleltetésére irányulónak minősíti, ezért azt elutasítja.

... az alperes nem szerezhetett védett bérleti jogot a szóban forgó helyiségekre, mivel azokat a felperes többi alkalmazottjával azonos alapon, ideiglenes használatra osztották ki neki, anélkül, hogy a lakás használatbavételét engedélyező határozat vagy a védett bérleti jog megszerzésének egyéb érvényes jogalapja lett volna.... 

...

Mivel megállapítást nyert, hogy a felperes a jelen eljárás tárgyát képező helyiségek tulajdonosa, mely helyiségeket az alperes érvényes jogalap nélkül lakja, a bíróság a jelen ítélet 1. pontja szerint rendelkezett [kötelezte az alperest a lakás kiürítésére], a Vagyontörvény 161. §-a alapján."

12. A 2006. január 20-i fellebbezésében a kérelmező arra hivatkozott, hogy az idő múlása és a horvátországi háború miatt elvesztette a lakáshasználati jogát megadó határozat [másolatát]. Ugyanakkor azt állította, hogy jogosultsága tanúvallomásokkal és saját vallomásával bizonyítható. Az általa javasolt tanúk más releváns dolgokról is tanúskodtak volna, például arról, hogy a kérelmező a bérlőkkel megbeszéléseket tartott, amelyeken megpróbáltak optimális megoldást találni, és felvetődött, hogy egy másik lakást osztanak ki számára; bizonyos lépéseket is tettek ebbe az irányba. Az egyik bérlőnek kiutaltak egy másik lakást. Egy másik megvitatott lehetőség a szóban forgó épület átalakítása volt, és a felperes még egy erre vonatkozó tervet is bemutatott. A felperes továbbá azzal érvelt, hogy az általa lakott helyiségek egyetlen egységet, tehát lakást képeztek, mivel a Lakástörvény úgy rendelkezett, hogy a lakást alkotó helyiségek "elvben egyetlen építési egységet [képeznek]". Továbbá arra hivatkozott, hogy több mint harmincöt éve lakik a lakásban, és az nem tekinthető általa ideiglenesen lakott helyiségnek. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróságnak a döntése meghozatala előtt meg kellett volna hallgatnia a vonatkozó bizonyítékokat, majd értékelnie kellett volna az összes releváns tényezőt.

13. 2006. október 31-én a kérelmező véglegesítette egy másik dubrovniki lakás megvásárlását (lásd a fenti 10. pontot). E lakás tulajdonjogát 2007-ben jegyezték be a Dubrovniki Városi Bíróság telekkönyvébe.

14. A Dubrovniki Megyei Bíróság 2008. január 31-én elutasította a kérelmezőnek az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezését. Az ítélet vonatkozó része a következőképpen szól:

"Az elsőfokú bíróság elutasította az alperesnek a felek meghallgatására és helyszíni szemle lefolytatására irányuló kérelmét, és a Polgári Perrendtartásról szóló törvény 8. §-a értelmében szükséges és megalapozott indokokat adott, amelyeket a jelen bíróság helyben hagy ...

Egy fél vallomása nem alkalmas bizonyíték a védett bérleti jog bizonyítására, különösen olyan helyzetben, amikor [az elsőfokú] bíróság megállapította, hogy a helyiségeket ideiglenes szállásként jelölték ki, és ekként osztották ki az alperesnek.

Ami azon állítást illeti, hogy az alperes tanúvallomásának meghallgatásával az [elsőfokú] bíróság megtudta volna, hogy a dokumentáció a háború alatt elveszett, és megtudta volna, hogy kitől kell a dokumentációt beszerezni, meg kell jegyezni, hogy a bizonyítási teher az alperesre hárul, és ha tudta, hogy hol található a dokumentáció, akkor azt magának kellett volna [beszereznie]. A bíróság nem köteles, de még csak nem is jogosult arra, hogy hivatalból [beszerezze az ilyen dokumentációt].

Az alperes azon kérése, hogy ugyanazon épület korábbi bérlőit ... tanúként hallgassák meg, nem világos, és nem minősül a Polgári Perrendtartásról szóló törvény 241. szakasza szerinti bizonyításnak.

Ez a rendelkezés előírja, hogy a tanúvallomást kérő félnek meg kell jelölnie, hogy a tanú miről fog vallomást tenni, valamint a megidézendő tanú nevét, címét és foglalkozását.

...

Az ügyiratból kiderül, hogy:

- a felperes van bejegyezve a ... épület tulajdonosaként, amelyben a vitatott helyiségek találhatók;

- a szóban forgó helyiségeket a felperes alkalmazottai számára ideiglenes használatra jelölték ki;

- az alperes anélkül foglalja el ezeket a helyiségeket, hogy a felperes a helyiségek ideiglenes vagy állandó használatára feljogosította volna (a Lakástörvény 6. szakaszának 1. bekezdése értelmében lakásként meghatározott helyiségegységként ...);

- az alperes megtagadta a helyiségek kiürítését ...

A fenti tények alapján az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes nem szerzett védett bérleti jogot az általa elfoglalt helyiségekre, és nem volt más alapja a felperes ingatlanának visszavételére irányuló kérelmének elutasítására."

15. A kérelmező ezután alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amelyben megismételte a fellebbezésében szereplő érveket (lásd a fenti 12. pontot), amelyet 2009. június 30-án elutasítottak. Az Alkotmánybíróság teljes mértékben helyt adott az alsóbb fokú bíróságok indokolásának, és értékelését arra korlátozta, hogy a kérelmezőnek nincs jogalapja a lakás elfoglalására. Ezt a határozatot 2009. július 20-án kézbesítették a kérelmezőnek.

C. Végrehajtási eljárás

16. július 18-án a Mlini Hotels a Dubrovniki Városi Bírósághoz fordult, kérve a kérelmező kilakoltatását elrendelő ítéletének végrehajtását. Az erre vonatkozó végrehajtható okiratot 2008. augusztus 7-én bocsátották ki. A kérelmező 2008. november 5-én fellebbezést nyújtott be.

17. A Dubrovniki Városi Bíróság 2010. december 10-én megszüntette a végrehajtási eljárást azzal az indokkal, hogy a Mlini Hotels 2010. november 25-én arról tájékoztatta a bíróságot, hogy a kérelmező kiköltözött a lakásból.

18. A kormány szerint a kérelmező 2009-ben átköltözött a 2006-ban vásárolt lakásba.

19. A kérelmező szerint 2010. november 19-én erőszakkal lakoltatták ki a Mlini Hotels tulajdonában lévő lakásból.

II. RELEVÁNS JOG ÉS GYAKORLAT

A Vagyontörvény

20. A Vagyontörvény (Zakon o vlasništvu i drugim stvarnim pravima, Hivatalos Közlöny 91/1996. sz.) 161. §-ának(1) bekezdése kimondja:

"A tulajdonosnak joga van arra, hogy a tulajdonának visszaszolgáltatását követelje attól a személytől, akinek az a birtokában van."

A JOG

I. AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE

21. A kérelmező azt kifogásolta, hogy a hazai bíróságok megsértették az otthona tiszteletben tartásához való jogát. Az Egyezmény 8. cikkére hivatkozott, amelynek vonatkozó része kimondja:

“1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 

2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

A. Elfogadhatóság

1. A felek beadványai

22. A kormány arra hivatkozott, hogy a kérelemnek az 1997. november 5. előtti eseményekre vonatkozó része, amikor Horvátország ratifikálta az egyezményt, ratione temporis összeférhetetlen.

23. Továbbá arra hivatkozott, hogy a kérelmező nem merítette ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket, mivel – állítása szerint – nem nyújtott be panaszt a hazai bíróságok előtt az otthona tiszteletben tartásához való jogával kapcsolatban.

24. Azt is állította, hogy a kérelmet a hat hónapos határidőn túl nyújtották be, mivel a jogerős belföldi határozatot, nevezetesen az Alkotmánybíróság 2009. június 30-i határozatát 2009. július 20-án kézbesítették a kérelmezőnek, míg a Bíróság átvételi bélyegzőjén 2009. január 25-i keltezés szerepel.

25. A kérelmező azt, hogy a hazai bíróságok előtt ragaszkodott a lakhelye tiszteletben tartásához való jogának védelméhez, és hogy a Bírósághoz benyújtott kérelmét az előírt határidőn belül nyújtotta be.

2. A Bíróság értékelése

(a) A hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítése

26. A Bíróság hangsúlyozza, hogy az Egyezmény 35. cikkének 1. §-ában foglalt, a hazai jogorvoslatok kimerítésére vonatkozó szabály előírja, hogy a kérelmezőnek rendes körülmények között olyan jogorvoslatokat kell igénybe vennie, amelyek rendelkezésére állnak és elegendő ahhoz, hogy az állítólagos jogsértések tekintetében kárpótlást nyújtson. A szóban forgó jogorvoslatok létezésének kellően biztosnak kell lennie – nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is, mivel ennek hiányában azok nem rendelkeznek a szükséges hozzáérhetőséggel és hatékonysággal. A jogorvoslat kimerítésének hiányára hivatkozó kormány feladata, hogy meggyőzze a Bíróságot arról, hogy a jogorvoslat hatékony volt, és az adott időpontban mind elméletben, mind gyakorlatban rendelkezésre állt, azaz hozzáférhető volt, alkalmas volt arra, hogy a kérelmező panaszai tekintetében kárpótlást nyújtson, és ésszerű kilátásokat kínált a sikerre (lásd többek között az 1996. szeptember 16-i Akdivar és társai kontra Törökország, 65. és 68. §, 1996-IV. sz. ítélet- és határozat-gyűjtemény).

27. A jelen üggyel kapcsolatban a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező a hazai bíróságok előtt benyújtott beadványaiban lényegében azzal kapcsolatban emelt panaszt, hogy kilakoltatták arról a helyről, ahol 1970-től az állítólagos kilakoltatásáig lakott. Ilyen körülmények között a Bíróság meggyőződött arról, hogy a kérelmező kimerítette a hazai jogorvoslati lehetőségeket az Egyezmény 8. cikke szerinti, az otthona tiszteletben tartásához való jogára vonatkozó panasza tekintetében (lásd összehasonlításképpen: a 2009. október 22-i Paulić kontra Horvátország ítéletet, 3572/06. sz ügy, 25. és 26. §; és 2011. június 21-i Orlić kontra Horvátország ítéletet, 8833/07. sz. ügy, 40. és 41. §§). Ennek megfelelően e panasz nem utasítható el a haza jogorvoslati lehetőségek kimerítésének elmulasztása miatt.

(b) A hat hónapos szabály betartása

28. A Bíróság kiemeli, hogy csak abban az esetben foglalkozhat a kérelemmel, ha azt a hat hónapos határidőn belül nyújtják be a Bírósághoz. A hat hónapos szabály célja a jogbiztonság előmozdítása és annak biztosítása, hogy az Egyezmény szerinti kérdéseket felvető ügyeket ésszerű időn belül tárgyalják, valamint a hatóságok és más érintett személyek védelme a hosszabb ideig tartó bizonytalanságtól. Végül pedig biztosítania kell a tényállás megállapításának lehetőségét, mielőtt az erre való lehetőség elszállna, és a szóban forgó kérdés tisztességes vizsgálatát szinte lehetetlenné tenné (lásd Kelly kontra Egyesült Királyság, 10626/83. sz. ügy, 1985. május 7-i bizottsági határozat, Decisions and Reports (DR) 42, 205. o., és Baybora és társai kontra Ciprus.), 77116/01. sz. ügy, 2002. október 2-i döntés.).

29. Ami a kérelem Bírósághoz történő benyújtásának időpontját illeti, a Bíróság már megállapította, hogy annak a kérelem postai bélyegző keltezése szerinti feladásának időpontja tekintendő, nem pedig a kérelemre rábélyegzett átvételi elismervény keltezése (lásd: Kipritçi kontra Törökország, 14294/04. sz. ügy, 18. §, 2008. június 3.).

30. A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelem elküldését rögzítő postabélyegzőn szereplő keltezés 2010. január 19-e. Mivel a végső hazai bírósági határozatot, nevezetesen az Alkotmánybíróság 2009. június 30-i határozatát 2009. július 20-án kézbesítették a kérelmezőnek, ebből következik, hogy a kérelmet a hat hónapos határidőn belül nyújtották be a Bírósághoz. Ezért a kormány kifogását a Bíróság elutasítja.

(c) Következtetés

31. A Bíróság megállapítja, hogy a panasz nem nyilvánvalóan megalapozatlan az Egyezmény 35. cikke (3) bekezdésének a) pontja értelmében. Megállapítja továbbá, hogy a panasz semmilyen más okból nem elfogadhatatlan. Ezért azt elfogadhatónak nyilvánítja.

B. Az ügy érdeme

1.  A felek beadványai

32. A kérelmező arra hivatkozott, hogy a szóban forgó lakás szociális tulajdonban lévő lakás volt, amelyet a volt Jugoszláviában a különösen védett bérleti jogviszonyok rendszere keretében adtak neki. Bérleti díjat fizetett az államnak, és úgy tekintették, hogy lakhatási szükségletei kielégítettek. Problémái akkor merültek fel, amikor a Mlini Hotels-t kétes körülmények között privatizálták. A kormány azonban nem adott választ a privatizációs folyamatra vonatkozóan. A kérelmező azt állította, hogy a Mlini Hotelsben továbbra is egy állami ügynökségnek volt 49%-os részesedése. 2010. november 19-én erőszakkal kilakoltatták a szóban forgó lakásból, amelyben korábban 1970-től 2010-ig lakott, amely azt bizonyítja, hogy ez a lakás az otthona volt. Azt állította továbbá, hogy az a tény, hogy 2006-ban egy másik lakás társtulajdonosa lett, nem befolyásolja a Mliniben lévő lakásra vonatkozó jogait. Csak a Mlini Hotels új tulajdonosának agresszív hozzáállása miatt vásárolt egy másik lakást, és ehhez a vásárláshoz bankhitelt kellett felvennie, ami bizonytalan helyzetbe hozta, és a megélhetéséhez szükséges forrásai szűkösek maradtak.

33. A kormány azt állította, hogy a kérelmezőnek az otthona tiszteletben tartásához való jogát nem korlátozták, mivel a szóban forgó lakás nem volt az otthona, mivel soha nem szerzett rá védett bérleti jogot. A lakást csak ideiglenesen adták neki. Ezenfelül a kérelmező 2006. október 31-én vásárolt egy másik lakást ugyanazon a településen, és e lakás tulajdonjogát 2007-ben bejegyezték az ingatlan-nyilvántartásba. Ebbe a lakásba 2009-ben saját akaratából költözött át.

2. A Bíróság értékelése

a) A 8. cikk által védett jogról felmerül-el

34. A Bíróság által elsőként vizsgálandó kérdés az, hogy a kérelmező vitathatóan hivatkozhat-e arra, hogy a 8. cikk által védett jog megilleti, és – konkrétabban a jelen esetben –, hogy a kérdéses lakás a kérelmező otthonának tekinthető-e.

35. Az Egyezmény szerveinek ítélkezési gyakorlata egyértelmű abban a tekintetben, hogy a 8. cikk értelmében vett "otthon" fogalma nem korlátozódik a jogszerűen lakott vagy jogszerűen létesített helyiségekre. Az "otthon" autonóm (önálló - lektor) fogalom, amely nem függ a hazai jog szerinti besorolástól. Az, hogy egy adott helyiség olyan "otthonnak" minősül-e, amely a 8. cikk (1) bekezdésének védelmét élvezi, a ténybeli körülményektől függ, nevezetesen attól, hogy elegendő és folyamatos kapcsolata áll-e fenn a kérelmezőnek egy adott hellyel (lásd Buckley kontra Egyesült Királyság, 1996. szeptember 25., 1996-IV. sz. Jelentések, 52-54. §§, és a Bizottság 1995. január 11-i jelentése, 63. §; Gillow kontra Egyesült Királyság, 1986. november 24., 46. §, A sorozat 109. szám; Wiggins kontra Egyesült Királyság, 7456/76. sz. ügy, 1978. február 8-i bizottsági határozat, DR 13, 40. o.; és Prokopovich kontra Oroszország, 58255/00. sz. ügy, 36. §, EJEB 2004-XI. sz. ügy (kivonatok)). Így az, hogy egy ingatlan "otthonnak" minősül-e, ténykérdés, és nem függ a birtoklás  a hazai jog szerinti jogszerűségétől (lásd McCann kontra Egyesült Királyság, 19009/04. sz. ügy, 2008. május 13., 46. §).

36. Ami a jelen ügyet illeti, nem vitatott, hogy a kérelmező a kormány szerint 1970-től 2009-ig, illetve a kérelmező szerint 2010-ig lakott a szóban forgó lakásban. Erre tekintettel a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmezőnek elegendő és folyamatos kapcsolata volt a szóban forgó lakással ahhoz, hogy az az Egyezmény 8. cikke értelmében vett "otthonának" minősüljön.

(b) Korlátozták-e a kérelmező otthonának tiszteletben tartásához fűződő jogát

37. A Bíróság eddig több olyan ítéletet hozott, amelyben a kérelmező otthonának tiszteletben tartásához való jogának korlátozását értékelte olyan körülmények között, amikor kilakoltatási végzést hoztak. A Stanková kontra Szlovákia ügyben (7205/02. sz. ügy, 2007. október 9.) a Bíróság a következőket állapította meg:

"57.  A Bíróság megállapítja - és ezt a felek nem vitatták -, hogy a kérelmezőt a lakás elhagyására kötelező határozat az otthona tiszteletben tartásához való joga korlátozásának minősült, amely a Polgári Törvénykönyv és az 1995. évi Végrehajtási rendelet vonatkozó rendelkezésein alapult ...".

38. Ezt követően a Bíróság a fent idézett McCann-ügyben kimondta:

"47.  Egyetértettek továbbá abban, hogy a kérelmező felesége által a helyi hatóságnak kézbesített felmondás, valamint a helyi hatóság által indított birtokbavételi eljárás hatása az volt, hogy a kérelmezőnek az otthona tiszteletben tartásához való jogát korlátozták."

39. A Bíróság továbbá a Ćosić kontra Horvátország ügyben (28261/06. sz. ügy, 2009. január 15.) az alábbi megállapításokat tette:

„18.  Az Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmezőnek a lakás elhagyására vonatkozó kötelezettsége az otthona tiszteletben tartásához való jogának korlátozását jelenti, annak ellenére, hogy a kérelmező kilakoltatását elrendelő ítéletet még nem hajtották végre”

40. A Bíróság nem lát okot arra, hogy jelen esetben eltérjen ettől a megközelítéstől. Megjegyzi, hogy a kérelmező ellen kilakoltatási végzést hoztak, amely 2008. január 31-én vált jogerőssé, amikor a Dubrovniki Megyei Bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet (lásd a fenti 14. pontot). Az Bíróság úgy véli, hogy a kérelmezővel szemben a lakás elhagyására kibocsátott kilakoltatási végzés az otthona tiszteletben tartásához való jogának korlátozásának minősül, függetlenül attól, hogy a kérelmező a kilakoltatási végzés jogerőre emelkedését követően saját elhatározásából költözött-e ki, vagy erőszakkal lakoltatták ki, és hogy van-e másik lakása.

(c) A korlátozás törvényes volt-e és jogszerű célt szolgált-e?

41. A kérelmezőt a hazai bíróságok a kérdéses lakás kiürítésére kötelezték a tulajdonjogot szabályozó horvát törvények alapján, amelyek lehetővé teszik a tulajdonos számára, hogy a tulajdonjog visszaszerzését kérje, ha a birtokosnak nincs jogalapja a birtoklásra (lásd a Vagyontörvény vonatkozó rendelkezését a fenti 20. pontban).

42. Ezzel kapcsolatban a Bíróság először is hangsúlyozza, hogy elsősorban a hazai hatóságok, nevezetesen a bíróságok feladata a hazai jog értelmezése és alkalmazása, még azokon a területeken is, ahol az Egyezmény "beépíti" e jog szabályait, mivel a dolgok természeténél fogva a hazai hatóságok különösen alkalmasak az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdések megítélésére (lásd, mutatis mutandis, Winterwerp kontra Hollandia, 1979. október 24., 46. §, A sorozat 33. sz. ügy). A Bíróság önkényesség hiányában nem helyettesíti a saját értelmezésével az övéket (lásd például Tejedor García kontra Spanyolország, 1997. december 16., 31. §, Reports of Judgments and Decisions 1997-VIII).

43. A szóban forgó birtokbavételi végzést a hazai bíróságok a tulajdonjogot szabályozó horvát törvények alapján hozták, amelyek lehetővé teszik a tulajdonos számára, hogy kérje tulajdonának visszavételét, ha a birtokosnak nincs jogalapja a birtoklásra. A hazai bíróságok a Vagyonjogról szóló törvény 161. szakaszára hivatkoztak, amikor elrendelték a kérelmező kilakoltatását. A Bíróság, megjegyezve, hogy a hazai jog betartásának felülvizsgálatára vonatkozó hatásköre korlátozott (lásd többek között Allan Jacobsson kontra Svédország (1. sz.), 1989. október 25., A sorozat 163. sz., 17. o., 57. §), meggyőződött arról, hogy a hazai bíróságok a kérelmező kilakoltatását elrendelő határozatai összhangban voltak a hazai joggal (lásd a fent hivatkozott Ćosić-ügyben hozott ítélet 19. pontját). A korlátozás tehát a lakás tulajdonosa jogainak védelmére irányuló jogos célt szolgált-e (lásd a fent hivatkozott Orlić-ügyben hozott ítélet 62. pontját).

(d) A korlátozás "szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban"

44. A központi kérdés ebben az esetben tehát az, hogy a korlátozás arányos volt-e az elérni kívánt céllal, és így "szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban". A Bíróság megismétli, hogy bár a 8. cikk nem tartalmaz kifejezett eljárási követelményeket, a jogkorlátozó intézkedésekkel kapcsolatos döntéshozatali eljárásnak tisztességesnek kell lennie, és olyannak, amely kellő tiszteletben tartja a 8. cikk által védett érdekeket (lásd Giacomelli kontra Olaszország, 59909/00. sz. ügy, 82. §, EJEB 2006-XII; és Washington kontra Franciaország, 39388/05. sz. ügy, 62. §, 2007. december 6.; V.C. kontra Szlovákia, 18968/07. sz. ügy, 141. §, EJEB 2011 (kivonatok); valamint Hardy és Maile kontra Egyesült Királyság, 31965/07. sz. ügy, 2012. február 14. 219. §.). E tekintetben a Bíróság a Connors kontra Egyesült Királyság ügyben (66746/01. sz. ügy, 2004. május 27., 81-84. §§,), amely gyorsított birtokbavételi eljárásra vonatkozott, a következőképpen határozott:

"83.  Az egyén számára rendelkezésre álló eljárási biztosítékok különösen fontosak lesznek annak eldöntése során, hogy az alperes állam a szabályozási keret meghatározásakor a mérlegelési jogkörén belül maradt-e. A Bíróságnak különösen azt kell vizsgálnia, hogy a korlátozó intézkedésekhez vezető döntéshozatali eljárás tisztességes volt-e, és kellő tiszteletben tartotta-e a 8. cikk által az egyén számára biztosított érdekeket ...".

45. Ebben az összefüggésben a Bíróság megismétli, hogy minden olyan személynek, akit az otthonhoz való joga korlátozásának veszálye fenyeget, elvben lehetőséget kell kapnia arra, hogy az intézkedés arányosságát és ésszerűségét egy független bíróság az Egyezmény 8. cikke szerinti vonatkozó elvek fényében állapítsa meg, annak ellenére, hogy a hazai jog szerint nincs joga a lakást elfoglalni (lásd értelemszerűen a fent hivatkozott McCann-ügy 50.§-át; és a fent hivatkozott Orlić-ügy 65. §-át). 

46. A Bíróság azonban hangsúlyozza, hogy ez a kérdés nem merül fel automatikusan minden kilakoltatási jogvitával kapcsolatos esetben. Ha a kérelmező a 8. cikk szerinti védekezést kíván felhozni a kilakoltatás megakadályozása érdekében, akkor ezt neki kell megtennie, és a bíróságnak kell helyt adnia annak, vagy elutasítania a keresetet.

47.  A Bíróság megjegyzi, hogy a jelen ügyben a kérelmező az otthona tiszteletben tartásához való jogára hivatkozott. A hazai bíróságok előtt a kilakoltatásának arányosságához kapcsolódó érveket terjesztett elő, mint például azt, hogy a lakásba a közte és az akkori tulajdonos között létrejött szerződés alapján költözött, amely később a horvátországi háború során elveszett; hogy a lakást nem pusztán ideiglenes jelleggel kapta; hogy az ügy számára egzisztenciális kérdést érintett; hogy mintegy negyven éve lakik a lakásban; és hogy több találkozót is szerveztek a bérlők és a Mlini Hotels képviselői között, amelyeken a Mlini Hotels megígérte, hogy szállást biztosít a bérlők számára; hogy teljesítette bérlői kötelezettségeit.

48. A Bíróság megjegyzi továbbá, hogy a szóban forgó lakást a kérelmezőnek a volt Jugoszláviában fennálló sajátos körülmények között osztották ki, ahol a munkavállalók havonta kötelezően befizettek a lakásalapba, és ahol a munkavállalók nagy része szociális tulajdonú lakást kapott. Meg kell jegyezni, hogy amikor a kérelmezőnek a szóban forgó lakást kiutalták, az szociális tulajdonban volt. Bár az alperes államnak kétségtelenül széles mérlegelési jogköre van szociális és lakáspolitikájának kialakításakor, a Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező kilakoltatására irányuló eljárás csak 2005-ben indult, mintegy nyolc évvel azután, hogy a Mlini Hotels megvásárolta az épületet, amelyben a lakás található. A Bíróság tehát amellett, hogy megállapítja, hogy a kérelmező régóta lakott a lakásban, és hogy a lakbért fizette, azt is megállapítja, hogy az új tulajdonos kezdetben nem foglalt határozottan állást a kérelmező lakáshasználati jogát illetően.

49. Ami azonban a hazai hatóságok jelen ügyben hozott határozatait illeti, azok megállapításai arra a következtetésre korlátozódtak, hogy az alkalmazandó hazai jogszabályok értelmében a kérelmezőnek nem volt törvényes jogcíme a lakás használatára. A hazai bíróságok tehát arra a megállapításra szorítkoztak, hogy a kérelmező lakáshasználata jogcím nélküli volt, ugyanakkor nem értékelték a kérelmezővel szemben alkalmazandó intézkedés, nevezetesen az 1970 és 2010 között általa lakott lakásból való kilakoltatás arányosságát.

50. Azzal, hogy a hazai bíróságok nem vizsgálták a fenti érveket, nem nyújtottak megfelelő eljárási garanciákat a kérelmezőnek. A korlátozó intézkedést eredményező döntéshozatali eljárás ilyen körülmények között nem volt tisztességes, és nem biztosította a 8. cikk által a kérelmező számára biztosított érdekek kellő tiszteletben tartását (lásd összehasonlításképpen a fent hivatkozott Ćosić-ügyet; Paulić kontra Horvátország, 3572/06. sz. ügy, 2009. október 22.; Orlić, u.o.; és Bjedov kontra Horvátország, 42150/09. sz. ügy, 2012. május 29.).

51. A jelen ügyben tehát az Egyezmény 8. cikkét megsértették. 

II. AZ EGYEZMÉNY EGYÉB ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE

52. A kérelmező továbbá az Egyezmény 6. cikke alapján panaszt nyújtott be a szóban forgó eljárás kimenetelével, valamint az Egyezmény 1. jegyzőkönyvének 1. cikke alapján azzal kapcsolatban, hogy nem tudta megvásárolni a szóban forgó lakást. Hivatkozott továbbá az Egyezmény 14. és 17. cikkére is, anélkül, hogy e panaszokat megfelelő érvekkel alátámasztotta volna.

53. A Bíróság a birtokában lévő összes anyag fényében, és amennyiben a kifogásolt kérdések a hatáskörébe tartoznak, úgy véli, hogy a kérelem ezen része nem veti fel az Egyezmény megsértésének látszatát. Ebből következik, hogy a kérelem ezen része az Egyezmény 35. cikk (3) bekezdése a) pontja alapján, mint nyilvánvalóan megalapozatlan, elfogadhatatlan, és azt az Egyezmény 35. cikk (4) bekezdése alapján elutasítja.

III.  AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA

54. Az Egyezmény 41. cikke előírja:

“Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”

A.  Az okozott kár 

55. A kérelmező eredeti kérelmében 15 000 euró (EUR) nem vagyoni kártérítést követelt. Nem kért azonban kártérítést, amikor a Kormány észrevételeire adott válaszával együtt erre felszólították.

56. A kormány vitatta ezt a kérelmet.

57. A Bíróság hangsúlyozza, hogy egy olyan ítélet, amelyben jogsértést állapít meg, jogi kötelezettséget ró az alperes államra a jogsértés megszüntetésére és a jogsértés következményeinek jóvátételére. Ha a hazai jog nem teszi lehetővé – vagy csak részben teszi lehetővé – a jóvátételt, a 41. cikk felhatalmazza a Bíróságot arra, hogy a sértett félnek a számára megfelelőnek tűnő elégtételt nyújtson (lásd Iatridis kontra Görögország (méltányos elégtétel) [GC], 31107/96. sz. ügy, 32-33. §§, ECHR 2000-XI). Ezzel kapcsolatban a Bíróság megjegyzi, hogy a Polgári Perrendtartásról szóló törvény 428. §-ának a) pontja értelmében a kérelmező kérheti annak a polgári eljárásnak az újbóli megindítását, amely tekintetében a Bíróság az Egyezmény megsértését állapította meg.

58. Ami a kérelmezőnek a panaszában említett, igazságos elégtétel iránti kérelmét illeti, a Bíróság megjegyzi, hogy az Eljárási Szabályzat 60. szabálya értelmében a kérelmezőnek az igazságos elégtétel iránti kérelmet az érdemi észrevételek benyújtására megállapított határidőn belül kell benyújtania. A kérelmező a Bíróság felhívására nem hivatkozott semmilyen kártérítési igényre. Így az Bíróságnak nincs lehetősége arra, hogy e tekintetben bármilyen összeget megítéljen számára.

B. Költségek és kiadások

59. A kérelmező 1.500 euró összeget követelt a Bíróság előtt felmerült költségek és kiadások megtérítésére.

60. A kormány vitatta ezt a követelést.

61. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a kérelmező csak abban az esetben jogosult a költségek és kiadások megtérítésére, ha bizonyított, hogy azok ténylegesen felmerültek, szükségszerűek és mennyiségüket tekintve ésszerűek voltak. A jelen esetben, tekintettel a birtokában lévő adatokra és a fenti kritériumokra, a Bíróság úgy véli, hogy ésszerű az 1.500 euró összeget megítélni, az ezen összeg után a kérelmezőt terhelő esetleges adóval növelve.

C. Késedelmi kamatok

62. A Bíróság azt tartja megfelelőnek, ha a késedelmi kamat mértéke az Európai Központi Bank marginális hitelkamatlába plusz három százalékpont.

EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG

1. A kérelmező otthonának tiszteletben tartásához való jogra vonatkozó panaszt elfogadhatónak, a panasz többi részét pedig elfogadhatatlannak nyilvánítja;

2.  Megállapítja, hogy az Egyezmény 8. cikkét megsértették;

3.  Megállapítja, 

(a) a kérelmezett Államnak a jelen ítélet jogerőre emelkedésétől számított három hónapon belül 1.500 (ezerötszáz) euró összeget kell megfizetnie a kérelmező számára az Egyezmény 44. cikk 2. bekezdésének megfelelően, amelyeket horvát kunára kell átszámítani az elszámolás napján érvényes árfolyamon;

(b) a fent említett három hónap lejártát követően teljesítés időpontjáig a késedelmes időszakra a fenti összeg után egyszerű kamatot kell fizeti, amelynek mértéke az Európai Központi Bank marginális kamatlábát három százalékponttal értéke;

4. Elutasítja a kérelmező igazságos elégtétel iránti kérelmét.

Készült angol nyelven, kihirdetésre került írásban 2013. július 18-án az Eljárási Szabályzat 77. cikk 2. és 3. bekezdése alapján. 

Isabelle Berro-Lefèvre

Elnök

Søren Nielsen 

Hivatalvezető

Fordította: Szabó Júlia

Az angol nyelvű szöveggel egybevetette: Molnár Noémi Fanni