A szabálysértési tényállás, ami senkinek sem kell – beszámoló az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának a hajléktalanság kriminalizációjáról szóló konferenciájáról
Öt éve lépett életbe a hajléktalan embereket diszkrimináló törvény, amely országos szinten szabálysértésként határozza meg az életvitelszerű közterületen tartózkodást. Az ELTE ÁJK tényállásról rendezett konferenciáján azonban az derült ki, hogy a törvény nemcsak embertelen, de a gyakorlatban betarthatatlan is. A konferencián az Utcajogász Egyesület egyik ügyvédje, egyben a kar PhD-hallgatója is előadott.
„Ha öt év múlva tizedik évfordulója lesz a tényállásnak, bízom benne, hogy azt a konferenciát majd a jogtörténeti tanszék rendezi”
– ezekkel a szavakkal zárta dr. Lévay Miklós levezető elnök az Életvitelszerű közterületen tartózkodás szabálysértéssé nyilvánítását követő 5 év tapasztalatainak összegzése céljából tartott konferenciát november 10-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Egyetem téri épületében.
Dr. Ambrus István, a Kriminológiai Tanszék vezetője a jogtörténeti, dogmatikai és a joggyakorlati megfontolások szempontjából elemezte a témát.
A második előadó, Dr. Lévay Miklós, a Kriminológiai Tanszék egyetemi tanára és egykori alkotmánybíró, egy bírói indítványról, illetve az arra adott alkotmánybírósági válaszról beszélt. 2018-ban öt bíró indítványozta a tényállás megszüntetését arra hivatkozva, hogy az sérti a jogbiztonságot, az emberi méltóságot, valamint a cselekvési szabadságot. Az Alkotmánybíróság arra hivatkozva utasította el indítványukat, hogy a tényállás nem a hajléktalan élethelyzetet bünteti, hanem az együttműködési kötelezettség megszegését, ezért az nem tekinthető alaptörvény-ellenesnek. Dr. Lévay Miklós szerint ez a döntés nem az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatából következett – ezt egy 2012-es AB-döntéssel igazolta is –, hanem minisztériumi véleményen alapult.
Dr. Tihanyi Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense előadásában a rendészeti szervek korlátozott lehetőségei szempontjából közelített a témához. Véleménye szerint az életvitelszerű közterületen tartózkodásnak nincsenek olyan rögzített szabályai, amelyeket meg lehetne szegni. A szabályok megszegésének bizonyítási terhe minden esetben a rendőrségen van, ám ezt számtalan okból nehéz bizonyítani. Véleménye szerint a rendőrök nem tehetnek mást, mint hogy személyes értékítéletek alapján döntenek, és ez az egyik oka annak, hogy a tényállást igen ritkán alkalmazzák: 2019-ben 12 esetben, 2020-ban 4 esetben, 2021-ben 3 esetben, 2022-ben pedig 6 esetben indult eljárás.
Dr. Kunos Zsuzsanna, a Kriminológiai Tanszék PhD-hallgatója a kérdést az európai kontextus és az Emberi Jogok Európai Egyezményén keresztül közelítette meg. Előadásából kiderült, nem Magyarország az egyetlen olyan európai ország, ahol hatályos hajléktalan embereket kriminalizáló törvény. Jóllehet Belgiumban és Dániában, ahol e törvények szintén a probléma láthatatlanná tételét célozzák, nem emelkedtek alkotmányos szintre. Kunos Zsuzsanna szerint a problémát európai szinten az jelenti, hogy az Európa Tanácson belül nincs konszenzus a kérdést illetően, habár az Emberi Jogok Európai Bírósága egy korábbi ügyben már kimondta például azt, hogy koldulás bírságolása jogsértő.
Kunos Zsuzsanna előadásból kiderült az is, hogy miközben az Európa Tanács láthatóan a dekriminalizáció mellett áll ki inkább, az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni a magyarországi szabálysértési törvénnyel kapcsolatban azért nehézkes, mert 2018 óta nem volt olyan ügy, amelyben elzárással büntették volna az életvitelszerű közterületen tartózkodást, és habár ennek lehetősége is lehet jogsértő, pert csak a szabálysértést elkövető indíthat. Mindezt Dr. Molnár Noémi Fanni egészítette ki az Utcajogászban szerzett gyakorlati tapasztalataival, amely szerint a gyakran nehéz körülmények között élő, leromlott egészségi állapotú érintettek bevonásával nem könnyű stratégiai pereskedésbe kezdeni. (Jóllehet, ez néha mégis sikerül: az Utcajogász például 2022-ben panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz egy ügyfele ügyében, akit koldulás miatt a rendőrség 2021-ben megbírságolt.)
A következő előadó, Dr. Misetics Bálint a Fővárosi Önkormányzat lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója a kriminalizáció gyakorlati hasztalanságát és társadalmi kárait helyzete a fókuszba. Felhívta rá a figyelmet, hogy habár a szabálysértési tényállás csak 2018-ban került az Alaptörvénybe, önkormányzati hatáskörben már korábban is büntethető volt. Ahogy Tihanyi Miklós előadásból is kiderült, a rendőrség a törvény bevezetését követő évtől eltekintve csak igen ritka esetekben kezdeményezett eljárást. Jellemzőbb volt, hogy helyszíni figyelmeztetést alkalmaztak. Ám Misetics szerint, amennyiben az volt a cél, hogy a törvénnyel az állami segítség elfogadására ösztönözzék a hajléktalan embereket, úgy az nem volt sikeres, hiszen – ahogy az a statisztikákból kiderül – az éjjeli menedékhelyek kihasználtsága 2017-ben magasabb volt, mint az azt követő években. A helyszíni figyelmeztetések mértéke és a hajléktalanság kerületenkénti csökkenése pedig fordított arányt mutatott: minél kevésbé csökkent a hajléktalan emberek száma, annál több volt a figyelmeztetés.
Az előadásból kiderült az is, hogy a rendőrök nemcsak helyszíni figyelmeztetésekben, hanem annál jóval többször segítségnyújtásban is részesítették azokat, akiknek szükségük volt rá. 2020 októbere és 2021 januárja között 4300 alkalommal adtak felvilágosítást hajléktalan embereknek, 8 főt szállítottak gépjárművel szállásra, 39 alkalommal jegyzőkönyveztek krízisautós elhelyezést és 140 alkalommal tettek bejelentést hajléktalan emberekkel kapcsolatban. Misetics szerint ugyanakkor amennyire kevéssé alkalmazott a szabálysértési tényállás a gyakorlatban, annyi kárt okozott a társadalmi diskurzusban. Az alkotmányosság eróziója mellett további társadalmi károkként említi például az ellenségképzést, a szimbolikus erőszakot, a dehumanizált beszédmódot, a hajléktalanság témájáról folyó szakmai diskurzus leépülését. Misetics úgy gondolja, hogy a törvény által egy már korábban is létező normasértő jelenség normalizálódott, amelyet egyetlen politikai rendszer sem problematizált a rendszerváltás óta. Hiszen a kérdés nem az, hogy a hajléktalanság a többségi társadalom szempontjából miért elfogadhatatlan, hanem az, hogy a hajléktalan emberek szempontjából miért az. A mindenkori politikai vezetés feladata pedig nem az, hogy betiltsa a hajléktalanságot politikai haszonszerzés céljából, hanem hogy az efféle szabályozásokat a hajléktalanság megszüntetésével szükségtelenné tegye.
A konferencia hatodik előadója az Utcajogász Egyesület tagja és a Jog- és Társadalomelméleti Tanszék PhD-hallgatója, dr. Molnár Noémi Fanni volt, aki a tényállásra kialakított bírói stratégiákat elemezte. Véleménye szerint a bíróságokat több tényező is nyomás alá helyezi a döntés során. Egyrészt egy 2012-es alkotmánybírósági határozat, ami szembemegy az Alaptörvénnyel, másrészt az ügyteher, hiszen elvben több ezer hajléktalan embert is bíróság elé állíthatnának a szabálysértési tényállás alapján, harmadrészt pedig a nyilvánosság, amely folyamatosan figyelemmel kíséri az ilyen ügyekben hozott döntéseket. Az ennek következtében kialakított, és fentebb már említett három bírói stratégia, illetve szerep a következő: 1. kegyelmes, méltányos bíróság: ugyan lefolytatja az eljárást, de a legenyhébb jogkövetkezményt, a figyelmeztetést alkalmazza; 2. konfrontatív modell: a bíróság megszünteti az eljárást, és az Alkotmánybírósághoz fordul; 3. kompromisszumos modell: az eljárást megszünteti arra hivatkozva, hogy a szabálysértés nem bizonyítható.
Molnár Noémi Fanni előadásból megtudjuk, hogy e három bírói gyakorlat különböző bírói életpályákhoz kötődik. Az első stratégiát kinevezésre váró bírósági titkárok követték, a másodikat jellemzően az elsőfokú bíróságon alkalmazták olyan büntető bírók, akik tárgyalnak szabálysértési ügyeket is, a harmadikat pedig tipikusan a másodfokú bíróság eljárásában volt megfigyelhető. Az Utcajogász munkatársa ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy míg a vizsgált szabálysértési tényállást nagyon ritkán alkalmazták, addig a kijárási korlátozások idején rendszeresen szabtak ki büntetéseket hajléktalan emberekre.
Dr. Győri Péter, a Menhely Alapítvány elnöke különböző, a hajléktalanság diskurzusát érintő paradigmák mentén elemezte az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalmának problémás pontjait. Ezeknek felvázolását a rendszerváltás előtti időszaktól indította, egy 1985-ös belügyminiszteri rendelettől, amely a csavargók felsorolásában megemlítette a hajléktalan embereket is. A rendszerváltás előtt olyan implicit represszív paradigma volt érvényben, amely nemlétezőnek tekintette a hajléktalanság problémáját. Az említett belügyminisztériumi rendelet elsősorban a hajléktalan emberek védelmében fogalmazott meg intézkedéseket, ám ugyanakkor arra is lehetőséget adott, hogy a rendészeti szervek őrizetbe vegyék e társadalmi csoport tagjait. A rendszerváltás idején e represszív szemlélet megszűnt, helyette szociális paradigma jött létre, és közel húsz évig ez határozta meg a közterületi hajléktalanságról való gondolkodást. Győri szerint a szabálysértési tényállással a represszív paradigma tért vissza, mégpedig explicit formában, hiszen az új paradigma érdekvezérelt magatartásként tekint az életvitelszerű közterületen tartózkodásra. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy míg az Alaptörvényben a represszív paradigma érvényesül, a Szociális Törvény a hajléktalanságot továbbra is egy létállapotnak tekinti, valamint előírja azt is, hogy az államnak hajléktalanszállókat kell létrehoznia, ám a férőhelyek számával kapcsolatban nem tesz említést, az ellátónak nincs kötelezettsége, az ellátandónak pedig joga az ellátásra – így véleménye szerint a Szociális Törvény nem teszi lehetővé a probléma kezelését. Győri beszélt egy harmadik paradigmáról is, amely az életmentésre irányul: ha a rendőr valakit az életét és testi épségét veszélyeztető helyzetben talál, akkor segítségnyújtási kötelezettsége van.
Győri Péter előadásból kiderül az is, hogy igen ritka, hogy egy ország alkotmánya foglalkozzon a hajléktalanság kérdésével, ám véleménye szerint a jogalkotó jobban tenné, ha azt iktatná Alaptörvénybe, hogy „Magyarország mindenki számára szállást biztosít”, nem pedig azt, hogy törekszik rá. Úgy gondolja, hogy a magyarországi diskurzusban egyszerre működő két paradigma a gyakorlatban összeegyeztethetetlen az ellátórendszer hiányosságai miatt. Előadásában hangsúlyozta azt is, hogy az ellátórendszer igénybevétele csak önkéntesen működhet, erre kötelezni egyetlen rászorulót sem lehet, és felhívta a figyelmet arra, hogy míg a tényállás hatására az éjjeli menedékhelyek kihasználtsága nem nőtt, megnövekedett a rejtőzködő hajléktalan emberek száma, akik – miközben a rendészeti szervek látóköréből akarnak kikerülni – súlyosan veszélyeztetik saját életüket és testi épségüket.
Az összefoglalót készítette: Puskás Panni
Az Utcajogász jogsegélyhez forduló ügyfelek száma idén megkétszereződött. Támogasd az Utcajogászt, hogy annak is biztosíthassuk a jogi védelmet, akinek erre nem lenne lehetősége!
https://adjukossze.hu/adomanygyujtes/tamogasd-az-utcajogasz-jogsegelyt-3055