Tiszteletet a hajléktalanságban élőknek – az Utcajogász válasza Szily László publicisztikájára

Vajon kell-e tisztelettel beszélni nehéz élethelyzetű, rossz fizikai és mentális állapotban lévő emberekről, akik láthatóan nem azon ügyködnek épp, hogy tiszteletünket kivívják? Vajon meg kell-e őrizni újságíróként a méltatlan helyzetben lévők méltóságát? Az Utcajogász válasza egyértelmű igen.

Cikkünk keletkezésének körülményeiről: 

2024. április 11-én jelent meg a 444.hu oldalon Szily László vonatkozó cikke, amelyet a Telex.hu még aznap átvett. Az Utcajogász április 12-én írt levelet mindkét szerkesztőségnek, amelyben igyekeztünk konstruktívan elmagyarázni, véleményünk szerint mi a probléma azzal, ha így fogalmaz egy újságíró hajléktalanságban élő emberekkel kapcsolatban. Levelünkre egyik szerkesztőség sem válaszolt, így felhívtuk Szily Lászlót, aki a telefonbeszélgetés végén felajánlotta, hogy írjunk egy válaszpublicisztikát, amit a 444.hu megjelentet majd. Ezt a cikket április 19-én küldtük el Szily Lászlónak, ám a szöveg máig nem jelent meg, ezért most a saját felületünkön közöljük.

Inkább eltüntették Bächer Iván emlékpadját a Pozsonyi útról, mert nem bírtak a rajta lakó agresszív hajléktalan férfival – ez volt a címe annak a cikknek, amely április 11-én jelent meg a 444.hu-n, és amely egy kissé összerántotta az Utcajogászban dolgozó kollégák gyomrát. Persze, valamelyest szokva vagyunk már a helyzethez, de a független médiában ritkábban találkozunk azzal a jelenséggel, amely a hajléktalanság komplex problémáját egy-egy, az adott helyzetből fakadó nehéz szituáció elemzésére szűkíti, ami valamiféle rosszul értelmezett igazságot igyekszik megragadni. A Bächer Iván emlékpadján történt eset ugyanis – véleményünk szerint – nem ok, hanem okozat – egy rosszul működő társadalom mélyen alulteljesítő szociális rendszerének tragédiája. 

Ki a felelős a Pozsonyi úton történetekért?

Könnyű azt mondanunk erre, hogy a cikkben emlegetett hajléktalan férfi, aki Bächer Iván emlékpadjára költözött, és aki viselkedésével zavarta az arra járókat. Ugyanakkor a felvázolt helyzetben szerintünk nem az a kérdés, hogy az alapvetően jóhiszemű és elfogadó lakosság nyugalmát hányféleképp zavarta meg ez a férfi, amelynek következményeképp nem lehetett mást tenni (?), mint az emlékpadot eltávolítani, hanem az, hogy miért is kényszerül ennyi ember padokon élni. A pad eltávolítása mint megoldás pedig elsősorban nem azért fájó következmény, mert így kevesebb lett a városrész egy emlékművel, hanem azért, mert ez alapvetően a Pozsonyi úton élők kisebb problémáját oldotta meg, ellentétben a hajléktalan férfi továbbra is óriási problémájával.

Mi, az Utcajogásznál nap mint nap szembesülünk vele, milyen könnyű egyik pillanatról a másikra utcára kerülni, és azzal is, milyen iszonyú nehéz újra lakhatáshoz jutni. Az állam ugyanis egy kicsit sem segít ebben, a hajléktalan embereket magára hagyja, és a problémát a megbélyegzésükkel igyekszik megoldani. Ezt a megbélyegző attitűdöt pedig polgártársaink is hajlamosak elsajátítani, amely rettenetesebbnél rettenetesebb helyzeteket teremt. Olyan országban élünk, ahol a hajléktalanságra adott állami válasz a „hajléktalan életmód” kriminalizálása; ahol valaki azzal az ötlettel próbálja megnyerni az önkormányzati választást, hogy létrehozna egy rendészeti szervet, amely a hajléktalan emberek tömegközlekedési eszközökről való eltávolításával foglalkozna; ahol egy hatalmas példányszámban megjelenő, ingyenes propagandalap térképet készít a „zaklató hajléktalanokról”; ahol egy önjelölt erőszakszerv, úgynevezett Betyársereg masírozik azzal a céllal, hogy rettegésben tartson hajléktalan embereket; ahol rendőrök szórakozásból bántalmaznak hajléktalanságban élő embereket; ahol egy tisztes budapesti átlagpolgár az őt zavaró hajléktalan nőt leönti egy vödör vízzel, és ezzel meggyilkolja egy téli éjszakán, ahol gyerekek vernek félholtra egy hajléktalan férfit. A sor sajnos még igen hosszan folytatható.

Külön probléma, hogy ez a megbélyegző diskurzus látszik erősödni az önkormányzati választások közeledtével is. Bizonyos szempontból logikus: hiszen nincs választó, aki a hajléktalanságot ne tartaná problémának, ám a közterek hajléktalan emberektől való „megtisztítása” sokkal egyszerűbb és költséghatékonyabb ígéret, mint a probléma felszámolása, csak Budapesten több mint 10.000 ember lakhatásának megoldása. (És ha számok, akkor arról is ejtsünk pár polgári szót, hogy Magyarországon a lakhatási szegénységben 2-3 millió ember érintett, igen, az ország 20-30%-a). 

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy ki a felelős a Pozsonyi úton történtekért, akkor a válasz valószínűleg az, hogy a rendszer. Erre persze lehet azt mondani, hogy a létező legdemagógabb válasz, de nézzük akkor részleteiben! 

Mi kellene ahhoz, hogy egy hajléktalan ember a dolgát ne az utcán végezze? A válasz egyszerű: közvécé. Hogy mi újság a budapesti közvécékkel? Nos, az ombudsman erről 2017-ben a következőképpen foglalt állást: „a rendkívül kevés számú, üzemképes állapotú budapesti nyilvános illemhely működtetése sem tűnik elegendőnek a feladat teljes körű ellátásához; de ha a megtérülő ráfordítások, hosszú távú megoldások hiányában, fokozódó állagrongálódás mellett még a jelenlegi csekély lehetőségek száma is csökken, az az emberi méltóság, és a testi-lelki egészséghez való jog sérelme okán valós közegészségügyi veszélyhelyzetet és komoly turisztikai szempontú problémákat is teremthet”. Spoiler alert: a helyzet 2017 óta sajnos semmit sem változott.

Mi segít vajon egy mentálisan nem kielégítő állapotban lévő ember problémáján? Talán egy pad leszerelése? Vagy esetleg az egészségügyi rendszer működőképessé tétele? Aki megmondja a helyes választ, az Utcajogász matricát kap ajándékba.

Az újságíró felelőssége

A fentiek miatt úgy gondoljuk, hatalmas felelősség nyomja a vállát annak, aki arra vállalkozik, hogy a témát a médiában megjeleníti. Méltatlan helyzetben és gyakorta méltatlan állapotban lévő emberekről lenne érdemes ugyanis itt méltósággal beszélni. És hogy miért fontos ez? 

Szily László cikke egyetlen ember életének egyetlen epizódját mutatja be a Pozsonyi úton. Hogy a padon ülő férfi olyan dolgokat tett, amelyek a társadalom ellenkezését váltották ki, valószínűleg tagadhatatlan. Ez azonban csak a kis kép, ami nem tartalmazza a nagyot. A hajléktalansággal kapcsolatban ugyanezeket a kis képeket látjuk sokszor a hétköznapok során, és ezek azok a képek, amelyekre azok is építenek, akik a társadalom ellenkezésére támaszkodva igyekeznek maguknak hatalmat szerezni – egyébiránt sikerrel. Mi, az Utcajogászban gőzerővel dolgozunk azért, hogy az emberek lássák és megértsék a komplex nagyképet. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy társadalmi változás csakis ebből születhet.

A Médiatanács kirekesztés tilalmával kapcsolatos döntése

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa az ún. “koldustérkép” ügyben a kirekesztés tilalmának sérelme miatt közigazgatási bírsággal sújtotta a Metropolt kiadó Mediaworks Zrt.-t, valamint kötelezte a sajtószervet közlemény közzétételére. A Médiatanács döntését a közigazgatási bíróságok jogszerűnek ítélték meg.

A “koldustérkép” ügyben látható gyakorlat szerint a kirekesztés tilalmának sérelme akkor állapítható meg, ha a sajtótermékben megjelenő írás összemossa a hajléktalanságot az erőszakossággal, a két jelenség összemosása pedig felerősíti a társadalomban az érintett közösséggel szemben már meglévő negatív, sztereotip gondolatokat és véleményeket. Társadalmi problémák ilyen módú tárgyalása alkalmas lehet a kirekesztő, kiközösítő gondolatok kialakítására valamennyi hajléktalannal szemben.